A Babits Pincészet dűlőinek rövid története

Összeállította: Nagy Kornél

Dobra (Sárazsadány)

Az írott források hiányában kevés információ áll rendelkezésre a Dobra szőlő történetéről. A nagy kiterjedésű és egyöntetűen középkori gyökerekkel bíró történelmi Zsadányi-hegy szőlőhegy (promontorium) részét képezte. A 17. század közepén önállósodott, ekkor szerezte meg a köznemesű eredetű birtokos Dobray családtól a Bónis főúri família, és ekkortól kezdték Dobraynak, majd Dobrának nevezni a forrásokban.

Első közvetlen említése 1680. évre tehető, ekkor Szirmay család birtokát képezte, akik az udvartól kapták meg e területet. A kutatások szerint a Bónis család birtoka volt, de Wesselényi összeesküvés bukását követően elkobozták hegyaljai szőlőik egy jelentős részét 1670-ben, és 1671-ben. Ezt követően mintegy 10 évig a Szepesi Kamara kezelésében állt, és akkor adták el kedvezményes áron a Szirmay arisztokrata családnak. A Bónis család néhány szőlőterületet visszaszerzett a Dobrán.

Tőlük a 19. század közepén, házasság és leány-ági örökösödés révén a Korányi család örökölte meg e területeket. Míg a Szirmay területek a Waldbott család birtokába jutottak. 1945-ig e két arisztokrata família, illetve örökösei voltak a legnagyobb birtokosai a Dobrának.

Göntér − Günther (Olaszliszka)

Rejtőzködő múlttal rendelkező szőlőhegy. Nagyon kevés adat maradt fenn róla a forrásokban. Nevét a bártfai eredetű szász Günther polgár család után kapta a 17. század közepén. Az evangélikus hitű família csakhamar nemességet kapott a Rákóczi családtól, és uradalmi szolgálatban állt.

Többek között ismerünk egy tokjai Günther János kocsmamester, akinek Erdőbényén és Tokajban voltak szőlőbirtokai, aki minden bizonnyal rokonságban állta nevezett családdal. Minden valószínűség szerint 1660 körül került a család birtokába az olaszliszkai terület. Önállóan 1687-ben jelent meg Günther szőlő néven, és változott az idők folyamán (a 19. században) Göntérré. Ekkor már elkobozott szőlőbirtok volt, ugyanis a Günther család Rákócziak híveként részt vett a Habsburg-ellenes Wesselényi összeesküvésben.

Olaszliszkai birtokuk a Rákóczi szabadságharc (1703−1711) végéig udvari, illetve kamarai kezelésben állt. A 18. században az udvar a Bónis, a Klobusiczky, és a Szirmay főúri családoknak adta el a Günthert, vagy Göntért. Örököseik a másod világháború végéig birtokolták ott a szőlőiket.

Meszes – Vay (Erdőbénye – Olaszliszka)

Hegyalja középkori eredettel bíró szőlőhegyeinek egyike. A Meszes eredendően lakott település volt Erdőbénye és Olaszliszka között a Bényei-, vagy másik nevén a Meszes-patak völgyében, és ennek a középkori eredetű településnek volt a szőlőhegye, és nevét is a nevezett település után kapta. A középkori forrásokban Mesces néven fordult elő, mint királyi, majd főúri birtok. Ugyanakkor elnevezése nem a mésszel áll kapcsolatban, hanem az édességet is jelölő mézzel, ami arra utal, hogy területén a gyümölcsök, így a szőlő is magas cukorfokkal ért be. Hozzá kell tennünk, hogy a 14−16. században Mezes írott formában találkozunk a fennmaradt írásos dokumentumokban a Meszessel. Sőt a mellette futó, manapság Bényei-patak néven ismert vízfolyást, is Mézespatakának (Mezespotoka írott formában) nevezték.

Mindazonáltal a szőlőhegy első ismert említése 1255-ben történt egy határbejárás kapcsán. Majd 1293-ban egy újabb határbejárás kapcsán került elő a Meszes neve. Akkor a Hermán nemzetség és a szepesi Szent Márton premontrei-rendi prépostság között dúló birtokviszály miatt volt szükséges ezt megtenni az udvari hatóságok részéről. A 14−15. században az előbb említett szepesi Szent Márton prépostság, vagy másik nevén a szepesi prépostság és a tokaji pálosok birtokoltak szőlőterületeket. Azt is tudjuk a prépostság Mária Mennybemenetelre (rector altaris Mariae Assumptionis) felszentelt oltárigazgatójának voltak ott szőlői. Ezen túlmenően a királyi udvar, illetve az olaszliszkai plébánia is rendelkezett ott szőlőkkel. 1459-ben a királyi udvar Meszest a Szapolyai főúri családnak adományozta oda.

Az 1526. évi mohácsi vészt, valamint a reformáció, vagy hitújítás elterjedését követően a szerzetesrendek és a Szapolyaiak elvesztették birtokaikat Hegyalján. Így pl. az olaszliszkai plébánia szőlőbirtoka a Meszesen az úgyszintén olaszliszkai református prédikátorság és gyülekezet tulajdonáéba került. Ez alól ugyanakkor a Meszes egy része kivételt képezett, mert a Meszes egy része továbbra is szepesi prépostság tulajdonát képezte. Jóllehet 1540−1567 között ez a terület is a tokaji várhoz tartozott, de 1567-ben II. Miksa (1564−1576) császár és király végleg visszaadta a szepesi Szent Márton prépostságnak a Meszest az összes többi szőlővel együtt. Ennek ellenére a Meszes másik nagy része 1540-től bizonyítottan a tokaji váruradalom szőlője lett, amelynek urai a Serédyek voltak. Az 1564. évi és az 1565., az 1580. az 1585. évi uradalmi összeírások is egyöntetűen a tokaji váruradalom szőlőjeként említették meg, de az összeírások szerint igen elhanyagolt állapotban voltak a prépostsághoz tartozó szőlők a Meszesen (vinea Mezessi). Sőt a nevezett egyházi intézmény engedélyével a helybéli lakosokkal újratelepítették a szőlőket a Meszesen. A 16. század közepétől Bodrogkeresztúr mezőváros önkormányzatának is voltak ott szőlőbirtokai, amelyeket a váruradalomtól vásároltak meg. A 17. század elején már megkülönböztettek Belső-, Külső-, Kis- és Nagy-Meszest is, de a század végére ezek a megkülönböztetéseknek lényegében a későbbi összeírások nem tulajdonítottak különösen nagyobb jelentőséget.

1622-ben Bodrogkeresztúr mezőváros Meszesen fekvő szőlőit a Thököly család szerezte meg. Ugyanakkor a váruradalom akkori gazdájától, a királyi udvartól több főúri család jutott szőlőbirtokhoz a szőlőhegyen, többek között a Baksa, a Bónis, a Csehy, a Csető, a Jakabfalvy, vagy a Vay nemesi, illetve főúri családok. 1644-ben a tokaji uradalom a Rákóczi család birtokába került, és a még megmaradt uradalmi szőlők a Meszesen az ő tulajdonukba kerültek. A Habsburg-ellenes Wesselényi összeesküvés (1663−1670) bukását követően az olaszliszkai református prédikátorság, illetve a Bónis, a Baksa, a Csehy és a Csető család szőlőjét elkobozta az udvar, és egykori szőlőiket 1673-ban a szepeshelyi és szatmárnémeti jezsuita rendházaknak adományozták. Ugyan Thököly Imre (1657−1705) gróf mozgalma idején 1682-ben erővel visszavette elkobzott szőlőit a jezsuitáktól, de mozgalma bukását követően, 1685-ben újból elkobozták a Meszesen fekvő terjedelmes szőlőbirtokát. A 17. század legvégén a Bónis család a korábbi birtokainak egy részét vissza tudta váltani a bécsi udvartól. A Jakabfalvy család birtokát pedig 1697-ben konfiskálta az udvar a hegyaljai felkelésben történt részvétele miatt.

A Rákóczi szabadságharcot (1703−1711) követően a fejedelem és Vay család szőlői kincstári tulajdonba kerültek. A szatmárnémeti és szepeshelyi (majd jogutódjuk a lőcsei) jezsuiták visszakapták szőlőiket a Meszesen, amelyeket a rend 1773. évi feloszlatásáig zavartalanul birtokoltak. A kincstári szőlők (az egykori Baksa és Thököly szőlők) közül az Erdődy, a Günther, a Házy, a Klobusiczky, a Szirmay és a Vitális nemesi, illetve módos felvidéki polgár családok tettek szert jelentős szőlőbirtokokra a Meszesen. Sőt a Rákóczi szabadságharcot követően újból jelentős szőlőbirtoka lett az olaszliszkai római katolikus plébániának is. A Vay család 1736-ban történt hazatérését követően, − 1736−1742 között −, a visszakapta a kincstártól az egykori szőlőbirtokát a Meszesen is. Ezt a részt majd a 1742-től nevezték az összeírások Vay-féle Meszes szőlőnek (vinea Vayana in promonotorio Meszes), ami lényegében önállósult a Meszestől. A Vay főúri család és leszármazottai, valamint örökösei egészen 1945-ig birtokolták ezeket a területeket a Meszesen.

A 18. század első harmadában jelentős birtokos volt az olaszliszkai illetőségű, de a lengyel származású Domalaszky köznemesi család is, de a tulajdonos (Domalaszky János) 1738-ban bekövetkezett halálát követően özvegye Tomasovszky Mária örökös hiányában lelki üdvössége érdekében az 1697-ben a Rákóczi Ferenc (1676−1735) fejedelem által alapított sárospataki trinitárius (másik nevükön a rabkiváltó szerzetesrend) kolostorra hagyta a család szőlőbirtokát a Meszesen.

A 18. század közepére tehát a két jezsuita kollégium, a sárospataki trinitárius kolostor, a Csáky, a Bónis, az Erdődy, a Günther, a Házy, a Klobusiczky, a Szirmay, a Vay és a Waldbott családok voltak a legjelentősebb szőlőbirtokosok a Meszesen. 1773-ban a jezsuita rend feloszlatását követően rövid ideig kincstárba tulajdonába kerültek ezek a szőlőterületek, majd azt követően az udvar az 1776-ban a szepesi prépostságot felváltó szepesi püspökségnek adományozta ezeket a területeket is. Így a 18. század végére a szepesi prépostság jogutódjaként a Meszes legnagyobb birtokosa a szepesi püspökség (egyházmegye) lett. II. József császár és király (1765−1790) 1783. évi és 1786. évi szerzetesrendeket feloszlató rendeleteinek következményeként a sárospataki trinitáriusok szőlőit a Meszesen államosították, és kincstár joghatósága alá tartozó ún. Vallásalap kezelésébe utalták. Majd 1795-ben ezeket a területek ugyancsak szepesi püspökségnek, valamint az olaszliszkai plébániának adományozták. A 19. század elején viszont birtokosként újból megjelent a görögkatolikus (tolcsvai parókia) és a református egyház is. A 19. század második felében számos köznemesi birtokos elszegényedett és szőlőit módos erdőbényei, olaszliszkai és tolcsvai zsidóság jutott szőlőbirtokokhoz. A trianoni békekötés miatt a szepesi püspökség elveszette szőlőbirtokait a Meszesen. Ezek a területek részben állami, részben pedig az egri püspökség kezelésébe, valamint tulajdonába kerültek.

A Meszes birtokosi szerkezetét a II. világháború végéig lényegében a nagybirtokok jellemezték. Egyházi és főúri (Bónis-Korányi, Csáky, Erdődy, Vay, Szirmay, Waldbott leszármazottak) kézben lévő szőlőbirtokok voltak a Meszesen. Ezen kívül a módos helybéli zsidó polgárságnak voltak ott szőlői. Ez utóbbiak a szőlőiket a zsidótörvények és a vészkorszak miatt vesztették el. 1945 után a Meszes szőlőbirtokainak jelentős részét államosították.

Mogyorós (Olaszliszka)

A hatalmas kiterjedésű, és középkori eredetű olaszliszkai Előhegy szőlőhegy részét képezte a múltban, és csupán a 16. században önállósodott. E szőlőhegyet más néven Szent Márton hegyének is nevezték, minekutána IV. Béla (1236−1270) király az 1241. évi tatárjárást követően a szepesi premontrei prépostságnak adományozta Olaszlikszkát és a nevezett szőlőhegyet, amelyet prépostság védőszentje után Szent Márton hegyének is neveztek. A középkorban az Előhegy (Elehegh, Elewhegh, Helleheg írott formában) legfontosabb birtokosai az előbb említett szepesi prépostok és papjaik, valamint az olaszliszkai plébánosok voltak, de a 15. századtól kezdve az írott dokumentumokban egyre több helybéli nemes lett szőlőbirtokos. Többek között találkozunk a Buttkay, a Tolcsvay, vagy az Upori nemesi családokkal is. Ezen kívül az Előhegy birtokosai voltak a késő középkorban a lechnicei Szent Antal karthauzi kolostor is. Sőt a birtokosok között találunk szép számmal bártfai, eperjesi és kassai módos polgárokat is. Ráadásul ugyanekkor indult meg az Előhegy felaprózódása is, amely 16. század közepére igencsak felgyorsult.

Az 1449 és 1550 közötti időszakban váltak ki a mai is létező, illetve már nem létező Haraszt, Bába, Csontos, Csuka, Fekete/Fekech, Gardon, Haraszt, Harcsahegy, Kömper, Kullancs, Kruthamál, Kulcsár, Szász, Rakottyás, Ricalf, Torna és Tölgyes nevű szőlőterületek is.

A Mogyorós első ismert konkrét említése 1563-ban történt, de közvetett forrásokból már tudjuk, hogy 1540-ben az olaszliszkai Előhegyen fekvő Mogyorós már létezett. Nevét a határban elhelyezkedő mogyoró bokrok után kapta. Ekkor a tokaji váruradalom részét képezte, mint egykori elkobzott prépostsági szőlő. A területet 1540 körül kobozták el a reformációt támogató Serédyek, és csatolták azt követően a tokaji váruradalomhoz. Azt is tudjuk a források ismeretében, hogy 1540 előtt a prépostság mellett az olaszliszkai plébániának voltak ott még szőlői, amelyek prédikátori birtokká alakultak át. Ezen kívül a prépostság Szent Fábián és Szent Sebestyén mártírok oltárigazgatóságának voltak még ott szőlői 1540 körül. Azt is tudjuk ez a terület 1540−1564 között részben parlagon hevert, és az uradalom megbízásából egy Taár Jakab nevű olaszliszkai birtokos felügyelete alatt állt, aki egy kisebb parcellát majd megvásárolt az uradalomtól a Mogyoróson.
Azonban a szőlőterületet 1567-ben II. Miksa (1564−1576) császár és király visszaadta a szepesi prépostságnak. A Mogyorósnak ezen a része lényegében a szepesi prépostság tulajdonát képezte. 1776-ban a helyét a szepesi püspökség vette át, mint jogutód, és 1920-ig szinte zavartalanul birtokolta szőlőit a Mogyoróson. 1591-ben a Mogyorós jelentős része továbbra is egyházi birtokban állt, és ekkor a Váraljay, illetve a Halász nemesi családoknak voltak ott kiterjedt szőlői, akik szomszédjai voltak prépostság birtokában álló szőlőknek.

A 17. század elején a Baksa, a Bónis, a Fónyi, a Siket és a Thököly főnemesi családok vásároltak szőlőbirtokokat a Mogyoróson a Váraljay, valamint a Hallász örökösöktől. Sőt ekkor az összeírások már megkülönbözettek Kis- és Nagy-Mogyorós nevű részeket. Ráadásul ez utóbbi Ó-Mogyorósnak is nevezték. 1644-ben pedig a Rákóczi család jelent meg a Mogyorós szőlőbirtokosként, amelyet napszámban Olaszliszka mezővárosának önkormányzata művelt. 1654-ben új birtokosokról van adatunk Mogyoróson: akkor a Taár, a Villányi, illetve a Morvay nemesi család volt még szőlőbirtokos. Sőt az 1660-as évek elején az olaszliszkai Siket kisnemesi család örökösei a Bónis családnak adták el szőlőiket a Mogyoróson, és akkortól fogva azt részét nevezték Siket szőlőnek is.

A Wesselényi összeesküvés bukása után a Taár, a Thököly, a Baksa, a Bónis, a Fónyi, a Morvay, és a Villányi nemesi családok szőlőit elkobozta az udvar. Ezeket a szőlőket a Dudás, a Szathmáry és az Egressy nemesi családoknak adták haszonbérletbe. Ezen túlmenően a szepeshelyi jezsuita rendháznak adományoztak szőlőket a Mogyoróson (főleg az egykori Thököly birtokokat). Azonban a Thököly család 1682-ben visszaszerezte birtokaikat, de Thököly Imre mozgalmának bukását követően az udvar újból elkobozta, majd 1711 után visszaadta a jezsuita rendnek ezeket a szőlőterületeket. 1773-ban a jezsuita-rend feloszlatását követően ezek a szőlők rövid időre államim kezelésbe kerültek, majd a 18. század végén az olaszliszkai plébániának, valamint a református prédikátorságnak, és a szepesi püspökségnek adományozták oda Mogyoróson fekvő egykori Thököly szőlőket.

Ugyanakkor a Bónis família a 17. század végén sikeresen visszaváltotta az udvartól a korábban elkobzott szőlőket, és így család a 19. század közepéig birtokolta szőlőit, többek között a Mogyoróson. Örököseik leány-ágon majd a Korányiak lettek, akiknek leszármazottai a 20. század közepéig voltak meghatározó birtokosai a Mogyorósnak.
A Rákóczi szabadságharcot követően a Rákóczi szőlőket elkobozta a bécsi udvar, és mintegy tíz év állami kamarai, és egyúttal udvari kezelés után 1721-ben III. Károly (1711−1740) császár és király idősebb Petrasch Ernő (Ernest von Petrasch) grófnak, császári alezredesnek, az 1717. évi oszmán-török háború hősének adományozta az egykori Rákóczi szőlők egyik felét. A másik felét pedig az uralkodó 1726-ban ifjabb báró Mednyánszky Pál Lipótnak (1673−1743) adományozta.
A 18. század közepén, 1755 körül a Hányi nemesi családnak, és kassai konventnek voltak ott még szőlői a Mogyoróson. A kassai konvent 1776-ban püspökséggé alakult, és így a kassai püspökség is szőlőbirtokos lett a Mogyoróson. Sőt 1920-ig, a trianoni békediktátumig e két püspökség szinte zavartalanul birtokolta szőlőit a Mogyoróson.
A 20. század közepéig a katolikus, és a református egyház, a Hányi, a Korányi, a Mednyánszky, a Petrasch, és módos hegyaljai zsidó nagy polgári családok voltak a meghatározó birtokosok a Mogyoróson

Poklos (Szegi)

A régi feljegyzések még bodrogkeresztúri (Kerezthwr) szőlőként írták le a Poklost. Régies formája volt még a Puklus is. Bizonyíthatóan középkori eredetű szőlőhegy. Nevét a kiváltságos uradalmi szurokfőző mesterek az úgynevezett poklosok után kapta, mivel e mesterség képviselői készítették el a hordókészítéséhez szükséges szurkot. Az ő birtokukban álló szőlőterületüket kezdték el nevezni a Poklosnak a középkorban.

A történeti Tokaj-Hegyalján a 15. század elején két ilyen Poklost különböztettek meg. Egy létezett a mai Sárospatak város, egy pedig Szegi település határában Poclos írott formában. Ez utóbbi terület azonos a ma ismert Poklossal, amely akkor 1405-ben a Garay főúri család birtokában állott. Azt is tudjuk, hogy az idő tájt már a tokaji váruradalom birtokában állt. Azonban azt is jól tudjuk előtte, hogy az Aba nemzetség Debrey/Debrőy ágának volt birtoka az uradalom 1402-ig. Miután a Debrey família összeesküvést szőttek I. (Luxemburg) Zsigmond (1387−1437) király ellenében, az udvar elkobozta összes birtokaikat. Rövid ideig a királyi udvar tulajdonában volt a Poklos, majd azt követően került a nádori címet is viselő Garay család birtokába. 1420 körül a Garay família a szerb Lazarevics családnak adta el, tőlük néhány évvel később pedig az ugyancsak szerb Brankovics arisztokrata család vásárolta meg az uradalmat a Poklossal együtt.

A 15. század közepére a Brankovicsoktól a Hunyadiak vették meg az uradalmat és a Poklost. Azonban 1459-ben I. (Hunyadi) Mátyás (1458−1490) király elzálogosította a Szapolyai családnak. E család a mohácsi vész időszakáig zavartalanul birtokolta a Poklost. Majd rövid ideig I. (Habsburg) Ferdinánd (1526−1564) király birtokában állt, de nem sokkal 1532-ben később visszaadta a Szapolyai családnak.

Szapolyai János (1526−1540) király halálát követően I. Ferdinánd király újból 1540-ben elfoglalta a tokaji váruradalmat és a Poklost, majd azt követőn az uradalmat minden hozzátartozó birtokkal és szőlőterülettel együtt a Serédy családnak adományozta. Az 1564. évi tokaji váruradalom tartozékairól készült összeírás szerint már 1550-ben a Pokloson részben uradalmi, és részben egyházi birtokban álló szőlők voltak. Ez utóbbiakat a Serédy főúri család adományozta lelki üdvössége érdekében a bodrogkeresztúri egyháznak. Azt is tudjuk, hogy akkortól kezdve a nemesi származású Lestár János tokaji főesperes (archidiaconus) és egyúttal tokaji plébános (aki egyúttal tarcali Lestár szőlő névadója) műveltette ott a szőlőt. Ugyanakkor arról is van tudomásunk, hogy 1550 körül még György bodrogkeresztúri plébánosnak voltak a Pokloson még szőlői. 1554-ben azonban a Serédy Benedek főúr a tokaji főesperes és a bodrogkeresztúri plébános halálát követően rátette erre a szőlőre a kezét, és hű szolgájának, az ugyancsak nemesi rangú Gál Imrének adományozta ezt a szőlőt. Viszont ez a nevezett Gaál Imre néhány évvel később eladta ezt a szőlőterületet Bakáts János Zemplén vármegyei köznemesnek, de 1570 után a Bakáts família neve eltűnt az összeírásokból. Gyanítható, hogy eladták, vagy eladományozták a bodrogkeresztúri református egyháznak e szőlőterületet a Pokloson.

1557-ben a Serédy család főágának kihalását követően a tokaji uradalom új ura, a Habsburg-párti Némethy Ferenc kapitány elkobozta ezt a szőlőbirtokot, és a protestantizmus támogatandó a bodrogkeresztúri prédikátorságnak és a mezőváros önkormányzatának adományozta a Poklos szőlőhegy ezen részeit. 1565-ben Némethy Ferenc, (miután szembefordult a Habsburg udvarral és kiostromolták őt a tokaji a várból), elhalálozott az uradalmi terület újfent a Habsburg udvar tulajdonában került. A 16. század végén az uradalmat a Thurzó családnak adományozták, azt követően Bocskai István (1557−1606) fejedelem birtoka lett, de halála után két évvel később 1608-tól e terület Bethlen Gábor (1580−1629) későbbi erdélyi fejedelem tulajdonába került. Bethlen halála után a kincstári birtoklást követően, 1644-ben a Rákóczi család birtokába került.
Mindeközben 1622-ben a Thököly főúri família vásárlás útján igen jelentős szőlőbirtokra tett szert a Pokloson, ugyanis Bodrogkeresztúr mezőváros tulajdonában álló szőlők nagy részét vásárolta meg. Ebben az időszakban a források már megkülönböztettek Kis- és Nagy-Poklos, valamint Felső-Poklos nevű részeket, de ez a felosztás a Rákóczi szabadságharcot követő években szinte teljesen el a korabeli írásosos dokumentumokból. Azonban a Felső-Poklos a 18. század végétől már Poklos-tető néven volt ismert, de akkor még a Poklos szőlőhegy szerves részét képezte. Önállósodása inkább a 19. századtól volt csak tetten érhető.

A Rákóczi és a Thököly család több nemesi rangú emberének adott szőlőbirtokokat a 17. század közepén e két családnak tett szolgálataik fejében. Így lett szőlőbirtokos a Pokloson a Baranyai, a Bessenyei, az Isépy és a Szentkirályi család. 1670-ben a Wesselényi összeesküvés bukása után érintettségük miatt az előbb említett családok szőlőit az udvar konfiskálta és kincstári tulajdonba utalta. Hasonló sorsra jutott a Thököly család Pokloson fekvő szőlője. A bodrogkeresztúri prédikátorság szőlőjét az ellenreformáció jegyében ugyancsak elkobozták, és a bodrogkeresztúri plébániának adományozták. A hatalmas kiterjedésű Thököly szőlők jelentős részét a bécsi udvar 1673-ban a lőcsei jezsuita kollégiumnak és rendháznak adta. Viszont Thököly Imre (1657−1705) fejedelem 1682-ben kirobban felkelése idején elüldözte a Poklosról is a jezsuitákat, és visszavette korábban elkobzott birtokait. Viszont mozgalmának bukását követően a Poklost az udvar újból elkobozta tőle, és egészen a Rákóczi szabadságharc kirobbanásáig a kincstár tulajdonában maradt.Ugyanakkor az 1690-es években az Isépy család sikeresen váltotta vissza a szőlőit a Pokloson és hosszú évtizedeken keresztül zavartalanul birtokolta ott a szőlőit.

A Rákóczi szabadságharcot kirobbanását követően II. Rákóczi Ferenc (1676−1735) tette rá a kezét a kincstár tulajdonában álló egykori Thököly szőlőkre. Sőt a bodrogkeresztúri plébániát is arra kötelezte, hogy szőlőjének egy részét adja vissza a protestáns gyülekezetnek. A szabadságharc után a Rákóczi birtokokat is udvari kezelésbe kerültek. 1712-ben a lőcsei jezsuiták visszajöttek a Poklosra, és a rend 1773-ban történ feloszlatásáig álltak tulajdonukban a Pokloson szőlőik.
1711 után a kincstár és az udvar tekintélyes szőlőket adott el a Dessewffy, a Klobusiczky, a Mudrány, a Trautson és Waldbott családoknak. A 18. század közepére a kincstár, illetve a lőcsei jezsuita rendház mellett a bodrogkeresztúri plébániának, valamint a református gyülekezetnek, továbbá a már említett Dessewffy, Isépy, Klobusiczky, Mudrány, Waldbott és Trautson családoknak díszlettek szőlői a Pokloson. Valamint szőlői voltak ott a bodrogkeresztúri plébániának, illetve református prédikátorságnak is. A 20. század közepéig e nemesi családok leszármazottai birtokolták a szőlőket a Pokloson.

Zsadányi – Kincsem (Sárazsadány – Tolcsva)

Régen egyszerűen csak sárazsadányi szőlőhegynek hívták. A nagy múlttal rendelkező szőlőhegy. Lényegében a Zsadányi hegy és az Előhegy a múltban egy és ugyanazon területet jelölte. Első említése a késő Árpád-korban történt in monte Sadaanheghe formában, egy uradalmi és nemesi birtoküggyel kapcsolatos határbejárás alkalmával 1299-ben. Itt említésre került, hogy szőlők is voltak a nevezett területen. 1322-ben pedig, mint I. Károly Róbert (1301−1342) tulajdonában álló királyi szőlőbirtokot tartották számon in promontorio Sadaan néven.

Ezt az említést követően a Zsadányit hosszú ideig csend vette körül. Természetesen nem kizárt, hogy folyamatosan díszlettek szőlők a hegyen. Csak 1639-ből van egy rövid bejegyzés, hogy a Zsadányi hegyen birtokos nemes Tolnay család szőlőit I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felszabadította a szőlő utáni tized befizetésének a kötelezettsége alól. Ezt követően csak a 17. század utolsó harmadában említették meg a dokumentumok. Ugyanis a Wesselényi összeesküvés bukását követő 1670. évi szőlőbirtok elkobzásokat követően a Bónis, a Baksa, a Dobray, a Körössy, a Rásonyi és a Tolnay családoknak voltak ott birtokai.

Az Előhegy elnevezés pedig ugyanebben az évben fordult elő a forrásokban, de nyomatékosították a kamarai felügyelők, hogy ez nem különbözött a Zsadányi hegytől. Sőt ekkor különböztettek meg Kis- és Nagy-Zsadányi-hegyet, vagy Előhegyet a kamarai összeírások. Az elkobzásokat követően a kincstár, illetve a sárazsadányi lakosok tulajdonában álló szőlők voltak a Zsadányiban. Az 1749. évi összeírások is ezt erősítették meg. Ekkor csak a Bónis, a Roxer és Rudnoki családnak volt jelentős szőlőbirtoka, miközben a kamara az egykori Baksa, Körössy és Rásonyi szőlőket eladásra kínálta. A Rudnoki család által birtokolt szőlőterületek a 18. század második felében önállósodtak, illetve váltak ki a Zsadányi-hegyből Rudnok néven.

A szőlőterület részben egyházi, elsősorban a zsadányi református gyülekezet, illetve a Szirmay és Waldbott család kezében összpontosult A Waldbott család a 19. század második felében a nagy kiterjedésű zsadányi szőlőbirtokának egy részét a neves versenylóról, Kincsemről, nevezte el, amely a század végére teljesen önállósodott, és filoxéra járványt követően már önálló szőlőként, vagy dűlőként tartották számon a Zsadányi-hegyen fekvő Kincsemet. 1945-ig a Waldbott család birtokában állt ez a terület, majd az állomosításokat követően állami szövetkezeti, illetve kombináti tulajdonba került.